2003 május 31.
Hajnali 5 körül rendszeres fájásokra ébredtem, de ez inkább csak picivel kellemetlenebb volt a megszokott braxton-hicks-eknél.. Visszaaludni nem tudtam, meglehetősen izgatott voltam. Kicsit még forgolódtam, aztán felkeltem, kávét főztem, és felkeltettem a páromat is.
10 órától már 5 percesek voltak a nem túl fájdalmas fájások. Szép kényelmesen összepakoltunk, lezuhanyoztam, hajat mostam, délre ott voltunk a dokinál, ugyanis pont aznap volt terhesgondozás. Megállapította hogy szűk egyujjnyi, ebből még baba is lehet aznap (de lehet hogy nem). Nem volt kedvünk hazamenni, így aztán átmentünk az Árkádba kicsit vásárolgatni, pizzázni, sütikézni.
Délután 2-kor már beerősödtek a fájások, gondoltuk benézünk mégiscsak a kórházba. Nem kellett volna... Az ügyeletes doki nagyon jófej volt, megvizsgált, közölte hogy ez még csak bő egyujjnyi, ez még semmi, menjek szépen haza. A szülésznő azonban annyira arrogáns volt, hogy még Emma is úgy gondolta, megvárja a műszakváltást.
Hazamentünk, vajúdgattam. Beültem egy meleg fürdőbe is, de csak pillanatnyilag hozott enyhülést, nem tett jót hogy a víz kiszívta az erőmet. Kábultan másztam ki a kádból. Jobbára fel s alá sétálgattam, fájásnál leguggoltam ahogy a videókazettán láttam, türelmem fogytán volt, izgultam rendesen. Késő délután már kezdtek rendesen erősödni a fájdalmak. Amikor 3 percesek voltak már egy órája úgy döntöttünk usgyi vissza a kórházba, max. hazaküldenek megint. Szerencsére pont műszakváltásra értünk oda (este 7), az arrogáns banya helyett egy tündéri kedves szülésznő fogadott. Az ügyeletes doki nem volt a topon, de szerencsére vele nem sok dolgom volt, mert miután megállapította a kétujjnyi tágulást egyből hívták is be a dokimat, aki hamar be is ért. A mindent elborító papírhalmaz átrágása után (többször is elgondolkodtam közben hogy egy nagyon hirtelen szülésnél talán kitolás közben is aláírogat a kismama a mindenféle nyilatkozatokat?) következett a szokásos borotválás-beöntés. Számomra egyáltalán nem volt kellemetlen, és a szülésznő kedves, aranyos volt.
Végre beengedték a páromat is, akit közben a barátnőm tartott szóval a folyosón. Ez már kellemesebb volt, végre kapaszkodhattam bele. Ott volt Mariann is, akivel hipnózist csináltunk, ami alatt egy cseppet sem tágultam, de legalább erőt gyűjtöttem a végső felvonásra.
Nagyon emlékezetes maradt számomra, hogy leginkább arra vágytam hogy békén hagyjanak a párommal. Szerettem volna kettesben lenni vele, meztelenül összesimulni, csókolózni, szerelmeskedni. Sajnos erre nem volt lehetőség, labdázgattam, fájogattam. Nagyon rossz volt, hogy a doki fél-egy óránként megjelent vizsgálni, és ezek rettenetesen fájtak Sajnos nem tágultam. 9-kor burkot repesztettek, kiderült hogy mekóniumos a magzatvíz, szegény kislányom bekakilt. 10-kor újabb vizsgálat, semmi haladás, jottányit nem változott a helyzet. Ekkor már fáradt, türelmetlen és ingerült voltam. A doki félig-meddig kilátásba helyezte a császárt (bár nem mondta ki, ott lebegett a fejünk felett, mint Damoklész kardja).
10-kor bekötötték az oxitocint, és kaptam egy izomlazító injekciót is (ennek a helye még hetekig fájt). Abban a pillanatban hogy az első cseppek lecsepegtek rettenetes fájdalmak törtek rám minden átmenet nélkül. A többiek szerint ugyanolyan egypercesek voltak mint addig, szerintem egybefüggő kínhullám volt. Nem sokra emlékszem, csak arra hogy jajongtam a fájdalomtól, és könyörögtem hogy legyen végre vége. A doki arca is beúszott, közölte hogy ezek nagyon bíztató hangok. Szegény páromat nem engedtem magam mellől, két lépést sem tehetett, szorongattam a kezét. Az egyetlen kapocs volt ő a külvilággal, az egyetlen mindent jelentő pont, amibe kapaszkodhattam a végtelen kíntengerben, éreztem ha elengedi a kezemet elmerülök a fájdalomban.
Egyszer pisilnem is kellett, de nem tudtam felkelni, ketten húztak fel az alámtett ágytálra. Ücsörögtem rajta kis ideig, mint egy rakás szerencsétlenség.
Közben hallottam felsírni a szomszéd szobában a másik lány babáját, jött is a hír, megszületett. Teljesen magamba roskadtam, az volt a mélypont.
11-kor mint egy felmentő ítélet elhangzott, a méhszáj eltűnt, ha érzem hogy kakilnom kell nyomhatok. Nem éreztem semmi ilyesmit, de végre tehettem valamit én is, így mondtam hogy nyomhatunk.
Szóljak ha jön a fájás. Szóltam. Akkor szem-száj-becsuk, és nyomnyomnyom. Fájásonként három nyomás. A doki keze könyékig bennem, csinálta az utat a kis buksinak, aki minden nyomásra egyre kijjebb és kijjebb nyomult. Erről legfőképp a párom csodálkozó felkiáltásai tanúskodtak.
Néhány fájásra befeszült a drága kis fej a "kijáratba", meglehetős fájdalmat okozva ezzel. De szerencsére a következő alkalommal már vágott is a doki (egyáltalán nem fájt), és egy nagy megkönnyebbült nyomásra 2004 május 31-én 23.22-kor megszületett Sándor Emma Zsanna.
A fájdalom és a fáradtság egy szempillantásra eltűnt, egyből felültem, és láttam az én rózsaszín, hatalmasnak tűnő (amúgy kis súlyú) újszülöttemet. Úgy emlékszem jajongtam hogy adják oda nekem, nyújtottam felé a karomat. Meg is kaptam egyből, a hasamon el is nyugodott. Szerelem volt első látásra, ott, akkor megállt az idő egy pillanatra.
Aztán egyből tovább rohant, elvágták a köldökzsinórt, és vitték mérni, fürdetni a csöpp kis babámat. Küldtem a páromat is, el ne mozduljon mellőle egy pillanatra sem. Közben a doki megvizsgált, mondta h szépen levált a méhlepény is, egy könnyed nyomásra meg is született az is.
Közben visszatolták hozzám kis kocsiban a szépen megmosdatott, bebugyolált kis porontyomat, aki fáradtan, de kíváncsian szemlélte a világot. Mellém fektették, de számomra ekkor következett a feketeleves. Feltárták a méhemet, alaposan megvizsgáltak, és szerencsére semmi sérülést nem találtak sem belül, sem a méhszájamon, sem a hüvelyben. Egyedül az aprócska gátsebem. Ezt sikerült minden érzéstelenítés nélkül összevarrnia a dokinak, jó alaposan. Azt hittem lerúgom a fejét.... De aztán türtőztettem magam, és egyszer csak vége lett minden macerának.
Ott maradtunk hármasban, a kis család. Picurka próbált szopizni, de ügyetlen voltam, nem nagyon sikerült. Kaptam egy szép homokzsákot a hasamra, és bámulhattuk a mi kis csodánkat. 2850 gramm volt, és a papírok szerint 53 cm, de valójában 50 is alig.
Körbetelefonáltuk az ismerősöket, pihegtünk, megbeszéltük az elmúlt órák történéseit.
Végül Emmát elvitték hamarabb, betették egy inkubátorba melegedni, mert hideg volt a keze.
Ahogy letelt a 2 óra betoltak egy tolókocsin a szobába (hiába bizonygattam hogy tudok járni). A párom nem sokra rá elment, én pedig egyedül maradtam. A szoba meleg volt, az ágy kényelmetlen, idegen és rideg minden. Szerettem volna ha ott maradnak velem, ha összebújhatok szerelmesen a párommal, és beszélhetünk a történtekről. Talán az az éjjel volt a legrosszabb az egészben. Életem lét legfontosabb része távol tőlem. Hajnalban szundítottam el, de nemsokára rá felébredtem, és kezdődött a szokásos reggeli kórházi rutin (szerencsére vasárnap volt).
A kórházban eltöltött 5 nap kínszenvedés volt, számoltam az órákat, a perceket. A második napon Mariannal átbeszéltük a szülést, és csináltunk egy tejci-beindító hipnózist. Ahogy visszamentem már ébren volt a kis maszatkám, éhesen sírt. Elborított a fájdalom, hogy az én kisbabám éhesen sírdogál, és nem tudom táplálni. Egy órán belül elöntött a tej.
Csütörtök reggel végre hazamehettünk, és elkezdődött a mi nagy kalandunk hármasban...